Nyár közepe, hétköznap délután háromnegyed egy, panelház.
A gyerekek nemrég feküdtek le aludni, merthogy ovi szünet van, és ilyenkor még alszanak. Jó hogy elaludtak, mert pihenés híján megette a fene a délutánunkat.
És egyszer csak elkezdődik. Az mindegy is hogy felettünk négy emelettel víjjog a vasbetonban a kalapácsfúró, olyan mintha nálunk csinálnák.
Egy.. keeeettő…… .. … … háá..áááároooooom.. nééé..ééé..ÉÉÉéÉéÉggggy..
Hivom a gondnokot:
– Jól tudom, hogy déltől kettőig nem lehet?
– Jól.
Felmegyek.
Klímát szerelnek, sajnos a szerelő nem tudott máskor jönni, sajnálja, nem is tudta hogy kettőig nem lehet, amúgy sincs ilyen szabály. De van. De nincs.
Ott hagyom, nincs értelme.
Fél óra kínzás után nem bírom, újra felmegyek. Nem tudom mire számítok, de irgum burgum hangulatba kerültem, nem tudok tétlen maradni.
Ugyanaz az szitu, legyek én megértő. Szó szót követet, idővel átmegyünk sértegetésbe, kezdenek elszabadulni az indulatok.
Ha pár évszázaddal korábban lennénk, az egyikünk már a másik fülét harapná, miközben a másik az egyik karját próbálná eltörni bukfenccel, a földön fetrengve.
Sóhajtok egyet, ennek semmi értelme, nem fogják abbahagyni akkor sem, ha én itt megpukkadok. Felülemelkedek minden ősi ösztönömön ami arra sarkallna, hogy vér fojjon és kezet nyújtok:
– Elnézést a vállalhatatlan viselkedésemért.
Mindketten lenyugszunk, ajtó becsukódik, a tesztoszteron szag lassan szertefoszlik a levegőben, aztán újra zeng az egész retkes panelház.
