Mit lehet mondani egy öt, hat, hét évesnek, mikor elcsavarodó szívvel elsírja magát:
– Apa, szerintem nem születünk újjá, csak elporladunk..
Kérem hogy bújjon oda, átölelem és hagyom jöjjön ki minden súlyos könnycsepp ami benne van. Addig is tudok azon gondolkodni, hogy mit is mondhatnék?
Ti lesztek az Apukám és Anyukám ha újjászületünk? Ha elporladunk, hogy leszünk újra élők? A tündértől lehet kérni, hogy örökké éljünk? Mi van ha nincs újjászületés? Nem akarok elporladni!
Mit is mondhatnék az ő szintjén ami megnyugtatja? Hogyan sűrítsem össze, egyszerűsítsem le mindazt amit én ezzel a kérdéssel kapcsolatban majd negyven év távlatából átgondoltam vagy velem szembejött?
Mit adjak át, mikor magam sem tudom a válaszokat, mikor én is tele vagyok még kérdésekkel és olykor hasonlóan nehéz szívvel?
Hazudjak mintha tudnám a jó irányt, csak hogy kicsit béke legyen a szívében? És mi lesz aztán, a következő kérdésnél? Mikor majd elveszít valakit, de az nem támad fel? Mikor nem szól hozzá fentről senki úgy, mint Mufasa Szimbának?
Adjak neki még több kérdést, hátha valamelyik jó lesz kapaszkodónak? Metafizika, spiritualizmus, vallás? Mert kapaszkodunk mindannyian valamibe a semmi fölött. Kapaszkodnunk kell, hogy ne zuhanjunk bele a sötétségbe mikor az élet önfeledtségében az üresség megjelenik egy óvatlan pillanatban és konkrétan elbassza a napod, vagy a heted.
Aztán gyorsan eltereljük a gondolatainkat, olykor erőltetve, hogy egy időre elfelejtsük ott leselkedik folyton a kétely.
Pár napra rá ezek az ismerős gondolatok jöttek velem szembe..
A felnőttek a szokásos világmegváltó beszélgetéssel fárasztják magukat és egymást, amíg nem muszáj szólni, csak csendben nézem a lombokat a fejem felett, a madarak és a kabócák versenyt dalolnak, de felhallatszik egy-egy patadobbanás is, ahogy valamelyik ló elunja a böglyöket és dühösen rázza őket le magáról. A patadobbanást felkavarodó por és egy-egy prüszkölés követi, majd a békéjükből és álmukból felébresztettek szétzavarják a renitenseket, végül mind rájönnek, hogy még mindig meleg van, és újra beáll a nyugalom, további órákig állnak párosával mozdulatlanul, csak a farkuk jár ide-oda szorgosan, távol tartva legyeket és böglyöket egyaránt.
Zaka Dominika
Egy kiskamasz szenved látványosan a mindannyiunknak oly ismerős világfájdalomtól, milyen érdekes, hogy hiába minden mese és anekdota és tanítás, minden gyereknek lassú halállal kell halnia, hogy felnőttként megszülethessen, hosszú, éveken át tartó agónia ez, amiben gyereknek lenni már nagyon kínos, felnőttek közt meg még sokáig kínos és igazán senki nem veszi komolyan az embert, mert már nem tud olyan önfeledten játszani, mint a kicsinyek, már ránehezedik valamennyi a lét értelmetlenségének súlyából, a nagyok mindennapi, mesterségesen kreált gondjaiból. Már nem jó ilyenkor a világot elfelejtve ringatózni a függőágyban, még nem lehet a felnőttek közé vegyülve üres frázisokkal váltani meg a világot és önismétlő eszmecserékkel elkerülni az elkerülhetetlent: az erdő végtelen csendjét.
https://www.facebook.com/zakadominika/posts/pfbid02qFbGrdSAij6hboSDCp1jF5rP5nS4j7aL8oZiZ7M4NQjgGkUzpE53vW6ks3s2Zj7Zl
Még ízlelgetem, keresem mit mond ez nekem? Érzem hogy hozzám is szól, keserédes szavakba öntve az, hogyan hasad fel minden ember ártatlan gyerekkora.
A fenti velős gondolatok kibillentettek a válaszkeresés holtpontjáról, de még mindig nem tudom mit mondja a fiamnak? Szeretnék jó válaszokat adni, de mi a helyes, mi a „jó”? Meg kell mentenem a szenvedéstől? Meg tudom menteni az ujjá születés lassú halálától.
Óvnám mindentől, hisz még csak 7 éves, nem kellene ilyeneken gondolkoznia. Nem kellene? Ki mondja meg mikor hogyan kell a világot szemlelni? Ennyi idősen már én is a halál elkerülhetetlenségének felismerése miatt keseregtem, csak nekem nem volt aki válaszoljon, vagy nem mertem kérdezni.
Racionális embernek gondolom magam, ezért az Istenhit, túlvilág – bár sok tekintetben egyszeubb lenne az minden- nem az én világom. Pontosabban sokáig távol tartottam magamtól ezeket, most már pár éve inkább csak nem tudom hogyan állok ezzel.
Néha vannak apró felismeréseek, melyek akár arra a következtetésre is vezethetnek, hogy kell valaminek lennie a porhüvelységen túl. Mostanában ilyenekbe próbálok kapaszkodni.
Ma ismét az jutott eszembe, hogy ez az egész nem lehet véletlen. Mármint ősleves, kémiai folyamatok, csiribúcsiribá, hiphopp valami elkezd mozgolódni a levesben. Aztán beindul az evolúció és fejlődik, fejlődik és ilyen összetett organizmusok lesznek belőlünk. Olyan finoman hangolt szabályozással, hogy azt csak tátott szájjal lehet csodálni. De ez is csak egy nyitott kérdés.
Kinek is próbálok választ találni valójában?
….
Két hét gondolkozás után arra jutottam, hogy nem most fogom ezt megfejteni, se magamnak, se a fiamnak. El kell fogadjam, hogy nincsenek igazán őszinte és megnyugtató válaszaim.
Egyet tehetek, ami nekem is jól esik ha mélyponton vagyok: legyen ott valaki.
Úgyhogy ott leszek neki, hogy kisírhassa magából a bánatát, és igyekszem nem tulbonyolítani a választ ha kérdez.
Amikor életem első nagy gödrében voltam, egy idegentől kaptam az egyik maradandó tanácsot. Azt mondta, bár nem pontosan ezekkel a szavakkal, hogy időnként jön a sötétség. Olyankor le kell ülni csendben egy csésze teával és hagyni hogy átmenjen rajtunk.
