Egy átlagos hétköznap estéjét szerettük volna feldobni egy kis pizzázással.
A gyerekeknek két napja meg volt ígérve így már nagyon vártuk a futárt, aki nemsokára jelentkezett is telefonon, hogy három perc múlva itt van.
– Hanyadik emelet?
– Második.
– Uhh.. Lift van?
– Nincs.
– Uhh..
Megkímélendő a sanyarú sorsú futárunkat, meg hogy legközelebb ne köpkön a pizzánkba, úgy döntök hogy lemegyek elé.
Persze a 6 éves fiam is szeretett volna jönni, de mezítlábra nem tudott hirtelen mit felvenni, így én vettem fel őt a karomba és nekivágtunk a roppant lépcsőáradatnak.
Az udvaron szembe jön a futár, egy izmos, sportos srác.
Meglepődve néz rám mikor el akarom venni a pizzát, így próbálom megnyugtatni:
– Gondoltam lejövök mert a telefonban hallottam, hogy problémás az emelet.
Megkönnyebbülve adja át a szabad kezembe a két pizzásdobozt:
– Hát igen, így combedzés után ez már sok lenne.
A sportról, szolgáltatásról elmélázva néztem még pár másodpercig emberünk távolodó hátát egyik kezemben a fiammal, másikban a pizzás dobozokkal.
Aztán nyomtam én is két emeletnyi combedzést, mert már mindenki éhes volt.
