2009.07.12 – Vasárnap – 29km
Az éjjel nem tűntek el a körmömre ragadt tészta darabkák, viszont a borókásba beköszönő reggelnek megvan a maga varázsa.
A szokásos, rutinos és gyors pakolás, málházás után némi tétovázással a keszekusza ösvények között, végül megtaláltuk a dombról lefelé vezető utat.
A napi cél Tihany és környéke némi reménnyel, hogy talán találunk egy jó kis szabad strandot és csobbanhatunk a hűsítő vízben. Mire igazán felébredtünk már lefelé iramodunk Pécsely irányába. A sebesség mámorában fel sem tűnt pár útba benyúló tüskés bokor és a tőle szerzett hegtetoválás fájdalma.
Pécselyről vettünk egy bal csapottat, hogy a köves utat kikerülve, csendesebb vidékeken át, az ösztöneink által vezérelve találjuk meg a célt. Már csak azért is mert a térkép szerinti turista jelzések leginkább valahová máshová mentek, de akármennyire rejtőztek is, rajtunk nem fogtak ki, végül csak átjutottunk Aszófőre.
Innét újból megiramodtunk, s meg sem álltunk a kicsiny tengerünkbe benyúló legnagyobb félszigetig! Gyorsan megtudtuk, hogy strand ugyan van, de itt biza hiába keresünk szabadot.
Hosszas tanakodás után végül a Sajkodi Strandon befizettünk a hűsítő habokra s némi napozásra. A víz olyan hideg volt, hogy igen picire összement az ember kedve a hosszas pancsolást illetően, így egy jó kiadós úszás után (mikor a tegnapi tészta kellően leoldódott rólunk) maradtunk egy hosszasabb sziesztánál és napfürdőnél.
Mikor már ezt is eluntuk, kicsit noszogattuk magunkat, s megkerestük a tovább vezető utat fel a Belső-tóhoz. Sikerült egy olyat választanunk az egykori vulkán kalderájának oldalán, mely igencsak megizzasztott bennünket mire feltuszakoltuk a paripákat, de azért csak megérte a látvány miatt.
Mire felértünk az ösvény tetejére, már biztosan tudtuk, hogy nem kerekeseknek tervezték. Szusszantunk egyet, majd megcéloztuk kráter belsejében lévő tavat, hátha elzárt világot találunk ahol még őslények is élnek.
Meglett, bár nem volt annyira elzárt és ősi, inkább lankás és szőlőtőkékkel borított.
Elügettünk a tó mellett, be Tihany városába, ami tömve volt turistákkal. Mivel a nagy nyüzsgéshez épp nem volt kedvünk, és lassan szállást is kellett találnunk, így különösebb nézelődés nélkül tovább gurultunk. Mai végső uticélul Balatonfüredet választottuk, s a remekül kiépített kerékpárúton szempillantás alatt ott is voltunk.
Próbáltunk a part közelében húzódó kempingekben sátorhely után kutakodni, de sajnálatunkra 7.000 azaz hétezer jó magyar forint alatt ez a megoldás nem kivitelezhető.
A hogyan tovább tanakodáshoz úgy véltük, hogy egy fagylalt igen jó segítség volna, s utána tán még némi elemózsia is elférne a bendőben, úgyhogy megnéztük a sétány egy szakaszát.
Segítőkész helybéliektől közben megtudtuk merre találunk Batkának olyan helyet, hol a temérdek fényképét a masinájából biztonságban kimentheti. Nekem pedig jól jönne egy drótszamárbolt, hogy gyengécske puttonytartómat valami betyárosabbra válthatnám ki.
Már későre járt, de megkerestük a két helyet, hogy holnap reggel időben ott kezdhessünk. Eközben a parttól viszonylag távol ráakadtunk egy szállásra, hol a lenti sátoros árral egyenlő fityingért, vetett ágyat kaphatunk. Végül rövid úton eldöntöttük: itt éjszakázunk.
Behordtuk minden csomagunkat, katonás gyorsasággal kimostuk felváltva a felgyülemlett tisztítani valókat, s végre zuhanyozhattunk egyet komfortos hőmérsékletű vízben.
A ruhákat száradni hagytuk a nyári szellőben, s legaloppoztunk még a partra egy újabb fagylaltért és a hozzá jól passzoló főtt kukoricáért, merthogy azt már oly rég nem ettünk.
Besötétedett mire oda-vissza elsétálgattunk a part egy darabján, próbálgattuk fotós tudásunkat és lassacskán már igencsak álmosnak éreztük magunkat.
Engedve az ágymágnes erejének, gyorsan és biztosan eljutottunk a szállásunkig és reggelig úgy tettünk, mint akik jóízűen alusszák álmukat.