2017.06.22
Szóval sétálok a busztól hazafelé a faluban. Szemben velem már a horizonthoz elég alacsonyan jár központi csillagunk, és bár igyekszem a naplementében gyönyörködni, de ismét nehéz elvonatkoztatni attól, hogy tulajdonképpen egy fúziós reaktor sugárzásában fürdöm.
Meg minden más is.
És hogy milyen összetett de nagyszerű folyamat ami ezt szkafander nélkül is élvezhetővé teszi.
Meg felötlik, hogy talán valamikor találunk életet a Marson valahol mélyen a felszín alatt, vagy egyszer a Jupiter valamelyik potenciálisan alkalmas holdján. Biztos nagyon izgalmas pillanat lesz, de amit találnak tuti nem lesz olyan mint ez itt.
Ez itt, a lustán heverésző bocikkal a színes virágokkal teli réten, a lekvárt és befőttet elrakó anyukákkal, nagymamákkal, a lassan biciklit tekerő svájci sapkás SanyiBélaGéza bácsikkal, a húsleves és rántott hús utáni horkolással.
Fogadnék, hogy nem söröznek barátok az Enceladus jege alatt, ott nincs tábortűz körüli hasztalan elmélkedés a világ dolgairól, ott nincs pálinka, hideg sör a nyári melegben, fröccs a haverokkal jó zene mellett.
Tuti hogy a Ganümédészen nincs szilvás gombóc, fürdés a Tiszában, kisgatyában mezítláb focizás a fűben, bújócska, esti fürdés a nagyi kádjában, reggelire mézes vajas kenyér teával, családi kirándulás, meg az a megannyi jó dolog az életben..
És még mindig nem fér a fejembe igazán, hogy csücsülhet mindez pont csak ezen a golyón? Mert ilyen sehol máshol nincs.. Sehol!
És ha belegondolunk milyen szerencse ez, és mégis annyira magától értetődőnek hat.. és talán pont ezért, de mégsem becsüljük, értékeljük igazán…
Játszunk a kisfiammal: kiadogatja a kis kezeivel a játékokat, én visszaadogatom, béke van és nyugalom.
Egy fiú valahol enged a csapból egy pohár vizet, az lassan megtelik, ő pedig megissza.
A megállóban emberek várják a villamost telefont böködve, nézelődve. A villamos fékez, az ajtók kinyílnak, emberek beszállnak, utaznak.
Valaki olvas egy könyvet, a szeme végigfut a betűkön, az agya összerakja a mondatokat képekké és élményekké.
Hatan egy füves pályán önfeledten rúgják a labdát, cseleznek, futnak, elesnek. Süt a Nap, jó idő van.
Az autó lassan befordul a sarkon, ahogy a sofőr tekeri a kormányt. Kissé gyorsít amint a gázpedált nyomja a lábával, majd kuplung és sebességet vált.
A tányérban a maradék rizs, a vendég az asztalnál jóllakottan és elégedetten dől hátra majd int a pincérnek.
Madarak rebbennek fel, amint a parkban egy kutya játszani akarván, közéjük szalad.
És közben az van, hogy ez a sok magától értődő dolog, tevékenység, tárgy, egy száguldó golyón csücsül. Egy golyón, ami kissé sem barátságos “közegben”, kvázi légüres térben, olyan hidegben aminél nincs hidegebb, baromi messze száguld mindentől.
Kissé távolabbról szemlélve ez a kőzetgolyó igencsak aprócska ebben a nagy semmiben amiben mozog.
A számunkra már magától értődő komfortzónánk pedig távolról már oly halovány, mint egy mikrobákkal teli csepp víz a mikroszkóp alatt.
És mekkora “szerencse” kell mindehhez, hogy pont ezen a golyón minden ilyen simán és nagyszerűen működjön, hogy mi belefeledkezhessünk békésen a magától értődő dolgainkba.
Szóval szerintem tök jó hogy pont a Földre pottyantott minket a gólya és nem mondjuk a Vénuszra, a Jupiterre vagy valahol félúton az aszteroidamezőbe, neadj Isten a naprendszeren kívülre.
Még akkor is ha látszólag semmi értelme ennek az egésznek.
Hát köszi..
