Valahol az első fiam születésekor egy kapcsolót átváltott bennem, és innentől már sosem látom ugyanúgy a dolgokat mint azelőtt.
Sok hibát elkövettünk, elkövetünk gyereknevelés címén, és ezért örök lelkiismeretfurdalásra kárhoztattunk. Meg ahogy Anyám mondta, örök aggodalomra amíg csak élünk.
Ha este betakarom a két fiamat, nem vágyom másra, csak hogy mindig velük lehessek, hogy én vigyázhassak rájuk.
Persze kell a külön töltött idő, a töltődés is. Néha az idegeire mennek az embernek, de mindig rájövök hogy nincs velük semmi baj, azzal van a baj ahogy én/mi felnőttek élünk.
Néha több önállóságot várunk el, aztán rájövök nem sokáig fogják kérni, hogy legyek ott mellettük.
Ma végeztem a családi képek, videók átválogatásával. Minden alkalommal mikor leültem szortírozni, újraéltem az elmúlt 5 évet részletekben. Közhelyes, de pergő homok az idő.
Jelen kell lenni amennyit lehet.
