Menü Bezárás

Ede

Otthon vagyok a nagyobbik kisfiammal a nyári szünetben, épp a játszótéren készülődnénk induláshoz.
Egy nagymama jön be egy nagyobbacska fiúval és egy babakocsiban ülő, már nem annyira nagyon, de még kissebbecske lánnyal.
A fiú bevonul a kis focipályára és kapuskesztyűben, focicipőben magányosan terelgeti a labdát ide-oda.
Nagymama a homokozóban terelgeti a lányt, valami spéci kör alakú eszközzel, látszik hogy szegényke segítségre szorul.

– Mamaa! Gyere focizniii!
– Nem tudok menni, látod hogy..

A fiú kissé csalódottan, de szerintem a várható válasz egyértelműségével fordul meg és tologatja tovább a labdát.
Van ebben valami szomorú.

Beugrik amit korábban hétvégén beszélgettem Endrével a lelkes és lusta fiatalokról, meg ahogy spontán módon beszállt ő is egy srác mellé tíz percre focizni, így hirtelen felkerekedik bennem valami tenni vágyás.

– Bemegyünk egyet focizni a sráccal? – Kérdezem a fiamat, és már állok is fel ráutaló magatartást tanúsítva, de ő határozottan nem akar most ilyesmit.
Megnyugtatom, hogy bármikor csatlakozhat, én most bemegyek a pályára kicsit labdázni.

– Szia! Csatlakozhatok?
– Persze! – mondja a srác meglepődött örömmel.

Bemutatkozunk egymásnak, korához képest nagyon ügyes, én meg nem vagyok egy tálentum, úgyhogy majdnem egyenlő az erőviszony.
Fél szemmel látom, hogy a Nagymama konstatálja nem vagyok gyerekrabló szatír, és nyugodtan fordul vissza sétáltatni a kislányt.
Idő közben a fiam is csatlakozik, persze neki még teljesen mást jelent a focizás, úgyhogy 5 perc múlva ki kell szállnom a játékból.

Lepacsizunk, elköszönünk, és látom Edén, hogy bár nem volt hosszú a meccs, de örült nekünk. Szerintem a Nagymama is, és nekem is jól indult a nap.


Posted in Hétköznapi történetek

Related Posts

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük