2009.07.15 – Szerda – 33 km
Vélelmeztük, hogy a tegnap esti szúnyoghad nem tűnt el nyomtalanul, így gyorsan megbeszéltük stratégiát: angolosan távozunk.
A harmattól nedves sátrakat kivételesen nem szárítottuk, amilyen gyorsan tudtuk elcsomagoltuk mindent majd bringára fel, el innen.
Menet közben észrevesszük, hogy Batkának defektje van. Szerencsére lassan ereszt, később is szerelhetünk.
A menekülés alatt is jutott azért idő a nézelődésre, a kelő nap fényében csodálatosan festett a harmattól csillogó, és páratakaróban úszó táj.
Ébredő táj 
Defektmentesítés
A Kornyi tó mellől kijutottunk végre a műúthoz, elmúlt a szúnyogveszély. Gyors defekt elhárítás után célba vettük a kőtengert, amit már előre kiszemeltünk, de mint alább kiderül, a helyét illetőleg nem voltunk felkészülve, ráadásul valamit nagyon összekevertünk.
Kővágóörsöt elhagyva, a kékkúti palackozó infótáblán megtaláltuk hogy a kőtenger visszafele van Kővágóörsön. Uccu neki, ha már lényűgözőnek írják látnunk kell, irány vissza 4km.
Kőtenger Kővágóörsön 
Magányos fa a kőtengeren
Megtaláltuk a köveket a település másik végén egy dombocska tetején és hát nem csúnya, de le nem voltunk nyűgöződve annyira amennyire számítottunk.
A település egyébként onnan kapta a nevét, hogy itt ezekből a kövekből “vágtak”, termeltek ki malomkőnek valót.
Megtudtuk viszont, hogy Mindszentkála felé még nagyobb kövek vannak, csalhatatlan szimatunk megsúgta, hogy végre jó nyomon vagyunk.
Plusz 4km újra Kékkút, itt integettünk Cserhalmi művészúrnak, ő meg vissza nekünk.
Salföldnél rájövünk hogy túlmentünk, visszafordulunk Mindszentkálla felé, sebaj plusz 3,5 km.
Mindszentkállán gyors nassolás, itt megtudtuk hogy a kövek Szentbékálla felé vannak, nem is vesztegettük az időt.
Utólag már okosabbak voltunk, a térségben több kisebb kőtenger is van, de a leglátványosabb Szentbékálán van.
Itt már könnyen megtaláltuk amit kerestünk, ezek a kövek már tényleg lenyűgözőek.
Egy kis szuszanás keretében megszárítottuk a sátrainkat, majd próbáltuk lencsevégre kapni a monumentális köveket.
Amely kövek amúgy a naggyon régen volt Pannon-tenger lerakódott homokjából cementálódtak, a vulkanikus utóműködés hatására feltörő hévizes források hatására.
Egyszer csak feltűnt egy halom iskolás és megtörte az idilli csendet és nyugalmat. Sebaj, mi már úgyis menni készültünk.
PAcman 
Siserehad 
Ingatott kő 
Kőbe zárt sárkány
Gyakorlatilag most már minden oldalról láttuk a Káli medencét és bár páratlanul szép, búcsút vettünk tőle.
Kitaláltuk, hogy jó móka lenne Csobánc várában aludni, így előbb a műúton, majd a kék jelzésen kerülünk az impozáns tanúhegyhez közelebb.
A hegy neve a török eredetű pásztor szóból származik.
A vár az 1200-as években épült, a törökök és később az osztrákok sem tudták bevenni. Később osztrák kézbe került és az 1700-as évek elején robbantással lerombolták.
Csobánc 
Csobánc felé
A térkép alapján is húzósnak tűnt feljutni a hegyre, de odaérve is éreztem hogy nem lesz egyszerű. 190m-t kell felküzdeni magunkat, de már az alján is toljuk.
Ahogy haladtunk, egyre nehezebben szenvedtük fölfelé a sok helyen apró, csúszós, köves talajon a felmálházott bringákat, ráadásul Batka elcsúszott egy helyen és felsértette a kezét.
Az utolsó 30-50m-en lemálháztunk és kezében vittük a cuccainkat. Szétizzadva, és elcsigázva értünk fel, de a látvány kárpótol bennünket. Végestelen végig ellátni, el egész a Balatonig, messze települések egész során át, hegyeket, tanúhegyeket, a távolban sümegi várat is.
Csodaszép a látvány, a nap tűz de szerencsére pár fa alatt találtunk árnyékot.
Paplanernyősökben gyönyörködtem ahogyan a hegy mellett suhantak, emelkedtek, süllyedtek, elkap a vágy hogy egyszer én is kipróbáljam, lélekben velük repülök.
Kilátás a várból 
Egy szelet Balaton
Lassan lemenőben volt már a Nap, csak mi maradunk a hegytetőn.
Jóízűen megettük a vacsorát, nézelődtünk.
Telefonon beszéltünk egy ismerősömmel, kiderült hogy itt sátraznak egy hagyományőrző társasággal a hegy lábánál. Megbeszéltük hogy innen ma már mi egy tapodtat nem mozdulunk, talán holnap összefutunk.
Úgy döntöttünk sátor nélkül alszunk, úgyhogy lefeküdtünk az ég alá, szerencsére kevés volt a szúnyog, kellemesen mozgott a levegő is.
Kb egy óra alvás után ütemes csörömpölésre ébredtünk. Kissé kómásan konstatáltuk, hogy a fölénk magasodó zászlórúd tetején szaggatja a szél a zászlót, annak volt ilyen hangja.
A fák is rendesen hajladoztak, feltápászkodva pedig láttuk, hogy a sötét éjszaka távolában a látóhatáron hangtalan villámok cikáznak, a szél lassan egyre erősödött.
Nem lesz ez így jó, le a hegyről! Ilyen gyorsan még nem pakoltunk össze soha, de így is mire kész lettünk a szél már port, homokot is szórt ránk, és olyan erősen fújt, hogy alig hallottuk egymást.
A hegy nyugati oldalán levezető, könnyebben járható úton indultunk meg. Néhol haladósan, néhol araszolgatva baktattunk lefelé a meredek köves úton a fejlámpák fényénél. Amikor épp nem lett a szemünk tele homokkal, a szélcsendesebb részeken megcsodáltuk pár pillanatra a tavoli de közeledni látszó néma égi fényjátékot.
Néha nem sokon múlt egy-egy esés, Batkának sajnos sikerült is arccal megtalálni a földet, szerencsére csak kicsit vérzett.
Leértünk végre Gyulakeszibe, ott szinte szélcsend volt. A település szélén megtaláltuk hagyományőrző ismerősömet, akik nagyon kedvesen megengedték hogy a körükben sátrazzunk. Meginvitáltak bennünket egy kis esti borozgatós beszélgetésre a gyertyafényes asztalhoz, ahol finom mézsört is megkóstolhattam.
Kettő órakor úgy döntöttünk, ideje aludni is keveset.
