Menü Bezárás

Backup

Az élet egymásba kapaszkodás a feneketlen, sötét mélység felett. A tárgyak okozta boldogság csak olyan, mint a vékony gyökerek egy csúszós domboldalon: rövid ideig kapaszkodhatunk beléjük, de végül nem tartanak meg.

A sötétség, a semmi, nem más mint a világ valódi lénye.

Minden valamilyen anyagból áll, de ha mélyebbre megyünk molekulákat találunk, aztán atomokat.

Ha felnézek a Napra, érzem a melegét és ha akarom akkor láthatom ezt úgy is, hogy ez egy fúziós erőmű, és én a sugárzásában fürdöm.
Ha akarom akkor a növényekre is nézhetek úgy, mint transzformátorokra, amik a talajban kioldott ásványi anyagokat kémiai folyamatok útján transzformálják át magukon.
Ha akarom akkor az előttem hömpölygő folyó nem más mint egy rakás molekula amely adott halmazállapotban engedelmeskedik a bolygó gravitációjának.

Ha még mélyebbre utazunk, akkor szubatomi részecskéket, az után pedig a nyers energiát találjuk. Minden létező dolog, tárgy, élőlény végső soron energiából épül fel.
Így gyakorlatilag mondhatjuk, hogy anyag nem létezik.

A varázslatos ebben az, hogy ebből a számunkra érzékelhetetlen, kvázi semmiből épülünk fel és ez a “semmiből” épült valami fel is fogja mindezt.

Az, hogy ebből a semmiből ez a rengeteg valami létrejöhet, nekem azt sugallja, kell legyen az ürességen túl valami.
Ez ad kapaszkodót olykor, ha épp nincs aki után nyúlhatnék.

Legtöbbször, mikor zajlik az élet, nem látom az ürességet, olyankor jó.

Nem hiszek a sorsban, de mikor a gyerekeimre gondolok tudom, hogy minden ami eddig az életemben történt pont jó volt úgy ahogyan történt. Értelmet nyer általuk a létem, mert tovább adom az életet, valamit magamból.

Az élet céljáról semmit nem tudunk, mert azt sem tudjuk hogyan lett. Ha csak úgy spontán kialakult, akkor nincs célja. Ha valaki megalkotta, akkor tőle kellene megtudnunk mi az.
Amíg ezt homály fedi addig a legtöbb amit tehetünk, hogy az ösztöneinknek engedve tovább adjuk az életet mint egy stafétabotot.

Az élet őrzése, átörökítése nem szimplán szaporodásról szól, hanem a tudás átadásáról is. A tudást bárkinek átadhatjuk, és észrevétlenül meg is tesszük ahogyan hatással vagyunk a környezetünkre.
Bár közhelyes, de ezért minden élőlény fontos láncszeme az élet folyamatosságának.

Kicsit olyan ez, mint egy önfejlesztő, folyamatosan megújuló biztonsági mentés.

Azt, hogy ki nyomta meg a start gombot valószínűleg sosem tudjuk meg. Valahol ott lehet a válasz a sötétség mögött, de oda talán csak az őrület nyithat kaput, vagy még az sem. Nekem nem éri meg a kockázatot a várható bizonyosság.

Aki eljutott már a fogalmak ürességének határára tudja, nem jó túl sokat gondolkozni. Könnyen ott találjuk magunkat, ahonnan sokszor nehéz fogódzót találni vissza az életbe.

Élvezni kell a nap melegét, a virágok látványát a réten, úszni a folyóban, továbbadni egy darabot magunkból, de leginkább meg kell becsülni az emberi kapcsolatainkat.

Az, hogy a nyers valóságot látjuk, vagy csodás naplementét, erdőket, gyönyörű réti virágokat, szelíden hömpölygő folyót, ez mind fejben dől el. Az első üres és kiábrándító, az utóbbi az élet.

Nincs másik pirula.

Posted in Agymenések

Related Posts

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük